Borvidékek

A területen már a római korban is termesztettek szőlőt, Probus császár nagy telepítéseket is végeztetett itt. A középkorban az ültetvények nagy része egyházi tulajdonba került. A badacsonyi ürmös a 18–19. században a tokaji aszúhoz hasonló hírnévre tett szert.

A filoxéra-járvány utáni rekonstrukció során támfalakat építettek, hogy megakadályozzák a talaj erózióját és technológiai újításokat vezettek be. Új szőlőfajták is kerültek a területre. Szerzetesek telepítették be Franciaországból a Pinot grist, amely a talaj különleges adottságai folytán egy jellegzetes helyi fajtává, Szürkebaráttá alakult, amely jó évjáratokban aszúsodik.

A Bükk-vidék lejtőin és völgyeiben a vadszőlő őshonos növényként évezredek óta jelen van. Szőlőművelésről a 14. század elejéről maradtak fenn először írásos emlékek, 1503. február 11-én pedig II. Ulászló erősítette meg Miskolc város korábbi borszabadalmát. A 18. század során az Avason hatalmas pincerendszer alakult ki, melyek nemespenésszel borított belsejében rengeteg bort érleltek. A hegyaljai szőlőkből is került ide must és a komoly export miatt a miskolci borok több országban híresek és kedveltek voltak. A 19–20. században főként pezsgő alapborok készültek a környéken.

A filoxéra-járványt a terület nagyon megszenvedte, az egykori szőlőültetvények nagy részét mára kivágták, helyüket beépítették. Jelenleg az avasi pincék egy része használaton kívül van, de még létezik, mint ahogy Görömböly egykor nevezetes pincesora is jó állapotban található.

Az Etyek–Budai borvidék az Észak-dunántúli borrégió legkeletibb, a Buda környéki szőlőket felölelő része. Teljes termőterülete 5600 ha, ebből 3927 ha I. osztályú. Akárcsak a régió többi borvidékén, itt is szinte kizárólag fehérborokat termelnek, jellemzően reduktív technológiával. Talajai jellemzően mészkő, dolomit vagy homokkő alapkőzeten alakultak ki.

Az Árpád-házi királyok alatt már virágzott itt a szőlőtermesztés, és az itt élő emberek megélhetésének fő forrásává vált. Sok szerb (rác) telepedett le ezen a környéken. Ennek köszönhetően a török hódoltság után főleg a vörösbor készítése volt túlsúlyban. 1830 körül a nagyvárosokban a lakosság inkább a fehérbort kereste, így a budai vidéken is arra kényszerültek, hogy egyre több fehérborszőlő fajtát szaporítsanak. A 19. század végétől a Törley-család híres pezsgőihez szükséges fehérbort is e térségben termelték.

A Mátra hegységtıl délre, az egri borvidék mellett találjuk ezt az igen fiatal borvidéket, mely csak e században önállósodott a Heves megyei borvidéktıl. Ezen a dombos hegyi borvidéken a szılıterületek többsége az erdık között húzódik meg. A modern borkészítés és a hagyományokat örzı mulatós magyar szüreti szokások jól megférnek egymás mellett. A vidék több középkori eredető borospincét rejteget, melyek közül néhány új pompában ma is helyet ad a táj borainak.
A Mátra lába, elıhegyei, dombjai, illetve az elıttük húzódó sík terület ad otthont az ültetvényeknek. A nyomelemekben rendkívül gazdag, könnyen elbomló, de mészben szegény talaj igen nagy változatosságot mutat. A pannóniai agyagos üledék, a vulkáni üveg, az lejtılösz, a barna erdıtalaj, a fekete nyiroktalaj és az agyagbemosódásos barnaföld mind megtalálható ezen a vidéken. A Mátra meredek fala védett klímát biztosít a déli lejtık számára. A kontinentális éghajlat a jellemzı, de a tavasz késın köszönt be, és a csapadék nagy részét felfogja a Mátra, ezért száraznak mondható a klíma.
A borvidék több községében a hagyományos oltványtermesztés fejlıdött ki.

Elsısorban fehérbor termı terület, mivel a múlt századokban domináló vörösbortermelés mára egészen visszaszorult. Ajánlott fajták a fehérbort adó szılık esetén: chardonnay, hárslevelő, olaszrizling, szürkebarát, de hagyományos fajtaként a leányka is megtalálható.
Ajánlott fajták a vörösbort adó szılık esetén: a kékfrankos, ami mellett a kadarka és az oportó a hagyományos fajták.
Itt terem az ország talán legtöbb és legjobb minıségő muscat ottonelje. A meleg klímának köszönhetıen magas cukorfokú mustból, több kevesebb maradékcukorral fejlıdnek ki a borok.
A vidékre jellemzı, igen változatos talajtípushoz elsısorban üde, aromákban és illatokban gazdag, jó savú, magas alkoholtartalmú fehérborok társulnak, melyek bizonyos évjáratokban igen testesek is. Néhány pincében már régóta kóser borokat is készítenek.

A Balaton-felvidéki borvidék a Dunántúl közepén, a Balaton északi partjának középső–nyugati részén található. Területe nem egységes, éppen hogy csak összefüggő, ugyanis középső részébe beékelődik a Badacsonyi borvidék:

• keleti része (ami tulajdonképpen a Káli-medence) a Balatonfüred-Csopaki borvidék és a Badacsonyi borvidék között helyezkedik el;
• nyugati része pedig a Keszthelyi-fennsík, illetve Sümeg tágabb környéke.

Teljes területe: 5200 ha, amiből 5140 ha az I. osztályú. A szőlővel betelepített terület 1508 ha. Az egész borvidék a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része.

Az egész Balaton borrégióra jellemző a 2000 éves római szőlőművelés hagyományainak részleges továbbvitele.

Az 1300-as évek elején a Veszprémi püspökség hozott létre kiterjedt szőlőbirtokokat ezen a vidéken. A következő századokban a királyi, főúri és kisnemesi birtokok, szőlőskertek borai nagy hírnévre tettek szert, és már a középkorban délnémet területekre, azAlpokon túlra is szállították őket. A legnagyobb szőlőbirtokai az Esterházy családnak voltak.

A borvidék 1990-ben vált önállóvá; mai nevét pedig 1999-ben kapta.

A Nagy-Somlói borvidék, Magyarország legkisebb területű történelmi borvidéke a Bakony hegység nyugati lábánál, de már a Kisalföld síkságából kiemelkedő Somló szoknyáján helyezkedik el.

A Somlón a római korban kezdtek gazdaságilag is jelentős mértékben szőlőt termelni. Mint borvidék regionális illetve országos jelentőségűvé azáltal vált, hogy I. Szent István király a Torna patak mellé bencés apácamonostort alapított és a monostornak a királyi uradalomból a Somló hegy vásárhelyi és dobai oldalán szőlőterületeket adományozott. Az 1242-estatárjárás után épített vár védelme alatt álló és ezáltal fejlődésnek induló Somlóvásárhely regionális jelentőségű településsé nőtte ki magát.

A somlói bor különlegességére és minőségére enged utalni nemcsak az, hogy a hegyen főúri és udvari birtokok is alakultak a 11-14. század során, hanem az is, hogy egy 1511-ben kelt urbárium szerint szőlőt a város engedélye nélkül csak közvetlen családtagnak szabadott eladni. Vagyis a város és a földesurak törekedtek arra, hogy a szőlőbirtokok ne aprózódjanak el és helyi ellenőrzés alatt maradjanak.

A mai hegyközségi rendszer elődje a hegybéli helység már a 14. században szabályozó és ellenőrző hivatalként létezett. A somlói helység élén a hegybíró és az ő segítői, a hegymesterek, valamint a szőlőpásztorok álltak. Ezek a választott tisztségviselők gondoskodtak arról, hogy a szőlőben rend legyen. Már a középkor évszázadai alatt szigorú szabályok biztosították nemcsak a minőségi bor termelését, de az általános rendet és fegyelmet is a szőlőben. Komoly büntetés terhe mellett szabályozta például a szőlőtermelők közössége a szüret időpontját. De tilos volt káromkodni, egymást szidalmazni vagy szemérmetlenkedni a szőlőben. A korai hegyközség rendje a kor társadalmi berendezkedéséhez képest meglepően demokratikus volt, hiszen rangtól és címtől függetlenül egységes büntetést kaptak a rend ellen vétők.

Különösen érdekes és mai viszonyok szempontjából is tanulságos, hogy az ősi hegytörvény többek között tiltotta a fák engedély nélküli kivágását, a ragadozó madarak fészkeinek zavarását (csökkentve ezzel a seregélyek és más madarak által okozott kárt), a föld parlagon hagyását és a meghatározott időpont előtti szüretet.

A somlói borvidék történelmében fordulópontnak számít a 17. század elejétől a 18. század közepéig tartó pereskedés a vásárhelyi szőlőbortokos parasztok és az apácakolostor között. Az apácák meg akarták növelni a földjeiket művelő parasztok robot kötelezettségeit, ami viszont felháborította a több évszázados rendhez szokott parasztokat. A pereskedés évtizedei sokat ártottak a somlói bornak, ugyanakkor közösséggé is kovácsolta a vásárhelyi szőlőbirtokosokat.

A 18. században az osztrák vámpolitika változásainak köszönhetően a magyar borok külföldi piacokra való eljutása nehezebbé vált. Emiatt a belföldi borkereskedelemben túlkínálat alakult ki. A piac nehezedésére sok helyen az alacsonyabb hozamot adó és így költségesebb termelésű minőségi szőlőket bőtermő, hitvány fajtákkal kezdték lecserélni és egyre terjedt a borhamisítás gyakorlata is. A Somlón a helyzetre 1752-ben egy szigorú eredetvédelmi és minőségbiztosító szabályzat bevezetésével reagáltak.

Ehhez hasonló horderejű szabályozás és változás a somlói viszonyokban az 1868-as somlói rendszabályozás volt. Az 1848-as áprilisi törvények folyamodványaként tekinthető, hogy ekkor véglegesen felszabadultak a szőlőföldek is. Ebben az időben jelent meg egy sor olyan szabályozás, amelyek a mai viszonyok alapját is adják. Ekkor szabályozták például a somlói napszámosok munkarendjét és munkaidejét, de ezek a szabályok gondoskodtak a somlói vadvilág és környezet védelméről is.

Az 1870-es években a szigorú és praktikus szabályozásnak köszönhetően a Somló szőlő és bortermelése virágzott.

1888. szeptember 10-én viszont beütött a Somlón is a filoxéra-vész és a prosperitásnak hirtelen vége szakadt. Sok kisbirtokos tönkrement és a Somló birtokszerkezete teljesen átalakult. Sok egykori szőlőbirtokos napszámba kényszerült, sokan pedig megváltak a szőlőiktől. A filoxéra-vész után sok birtokos nem a régi, hanem bőtermő ugyanakkor gyenge minőséget adó fajtákat telepített. Ezekben az évtizedekben sokat romlott a somlói bor híre.

A második világháború során még az államosítás előtt is komoly szerkezeti változások mentek végbe a Somlón. A főnemesi és az egyházi birtokokból először földet osztottak, hogy 1946-ban majd államosítsanak szinte minden birtokot. Az ezt követő évtizedekben a minőségi bortermelés teljesen háttérbe szorul.

A 60-as évektől a régió intenzív iparosodásának következtében a Somló a sok évszázados bortermelő szerepe után egyre inkább a környékbeli munkások hétvégi kertjévé vált. A 2-3 ezer új szőlőbirtokos minden tapasztalat és háttér nélkül, ösztönösen művelte a néhány száz négyzetméteres szőlőjét. Ezekben az évtizedekben lényegében semmilyen eredetvédelem avagy minőségi szabályozás nem volt.

1987-ben a rendszerváltást megelőzően született egy új hegytörvény, ami elsősorban a régi hegytörvényekhez nyúlt vissza. Azóta több szabályozás és törvény próbálja visszaterelni a somlói bortermelést a régi kerékvágásba

Az Alföldön található borvidékek története nagyon hasonló. Kezdetben főként a folyóvölgyi, ártéri területeken a lugasos szőlőművelés alakult ki, és főleg a mezővárosok határában fejlődött a szőlőtermesztés. Az első megbízható adat a garamszentbenedeki apátság alapító levelében (1075) szerepel. Eme okiratban a Tisza melletti Alpár szőlői is szerepelnek a királyi adományok között. A 15. századra a szőlőtermesztés önálló termelési ággá fejlődött, amit a dézsmakötelezettség is bizonyít. A török uralom alatt a legkelendőbb árucikk és a legjelentősebb adóalap a gabona mellett a bor volt. Ez kiderül a budai beglerbég egyik 1573. évi jelentésére küldött szultáni rendelet szövegéből is: „A budai vilájetben (ahova a Duna-Tisza köze túlnyomó része tartozott) a szultáni hász birtokok jövedelme, az emírek és a tímár birtokosok jövedelme leginkább a bor jövedelméből áll.” A 16–17. századi népmozgások ide is eljuttatták a balkáni eredetű vörösborkultúrát és a Kadarkát. Elterjedt volt a fej művelésmód. Ez a téli fagy ellen jelentett biztonságos védelmet. Gyalogművelést alkalmaztak, azaz támrendszer nélkül termesztették.

A 18. század első felében megindult a futóhomok a Duna–Tisza közén. Mária Terézia 1779-ben rendeletben szorgalmazta a szőlőtelepítést az Alföldre, hogy a futóhomokot megkössék. A filoxéra a homoktalajokon (75-80%-os kvarctartalom felett) nem tud megélni, ezért az Alföldön nem okozott kárt. A legelterjedtebb fajták a Kadarka, Kövidinka és az Izsáki sárfehér (mai nevén Arany sárfehér) voltak.

A Hajós-Bajai borvidék a Duna-Tisza között található a Duna bal partján, délről Szerbia által határolva. A központ Baja, távolságaSzekszárdtól 20 km, Pécstől 60 km, Kalocsától 40 km, Kecskeméttől és Szegedtől 100 km, Budapesttől 160 km. Természetes tájai a Duna menti síkság déli része, a Bácskai homokhát, valamint a Bácskai lösztábla északi része. A Duna borrégióhoz tartozó, 12 településből álló Hajós-Bajai borvidék szubmediterrán éghajlatának, löszös, humuszos-homok talajadottságainak köszönhetően számos kiváló minőségű, hungarikumnak számító borfajta hazája. A Kincses Bácskaként emlegetett soknemzetiségű tájegység fehérborokban és vörösborokban egyaránt gazdag.

1990-ben az Alföldi borvidék egy részéből jött létre a Hajós-Vaskúti borvidék. Mivel a vaskúti szőlőtermelés az 1990-es évek közepére jelentősen visszaesett. Napjainkban már alig van kiterjedt szőlőültetvénye, ezért a Hegyközségi Tanács 1996-ban kéréssel fordult a földművelésügyi miniszterhez, hogy változtassa meg a borvidék nevét, mely a jóváhagyást követően 1997-től már Hajós-Bajai borvidék néven szerepel. Ezzel tulajdonképpen kettős célt akartak elérni. Egyrészt a terület ismertségét is akarták erősíteni, mivel Baja város, mint a környék kulturális, kereskedelmi és oktatási központja, mindenki által ismert. Másrészt jelentős ültetvények vannak Baján, a bajai borok pedig mindig híresek voltak. Ezzel a törekvéssel Baját, mint várost is szeretnék olyan rangra emelni, amelyet méltán megérdemel.

Az 1800 ha termőszőlőt a borvidékhez tartozó 12 településen évszázadok óta termesztik. Az elmúlt században itt termelték az ország legfűszeresebb hazai borait. Jelentős volt emellett az olaszrizling, a kövidinka, a sárfehér szőlőkből készített borok. A borvidék öt településén élő német ajkú lakosság magával hozta a szőlőművelés és borkészítés szeretetén túl az őshazában termesztett fajtákat is, így került e vidékre a kékfrankos és a rajnai rizling. A Hajós-Bajai borvidék szőlészeti és borászati színvonala kiemelkedő volt minden időben.

A borvidék talaj és éghajlat adottságai és a tengerszint feletti magassága alapján inkább a Szekszárdi borvidékhez hasonlít, mint az Alföldön lévő szőlőterületekhez, hiszen e területek a Tolnai Dombság lefutásának részei, amit csak a Duna szel ketté. Hasonlít a Spanyolországban lévő Duero folyó által kettészelt borvidékre.

A Kunsági borvidék a homokos talajú Alföldön található és az ország legnagyobb kiterjedésű borvidéke. Korábban a szőlők egy részét a futóhomok megkötése céljából telepítették.

Hamvas Béla az itt termett borokról a következőket írta:

„Ezzel, hogy korcsmabor, nincsen szándékomban lebecsülni. Sőt. A korcsma, civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.”

A borvidék erejét mutatja és a minőségi fejlődését alátámasztja, hogy 2007-ben, Frittmann János soltvadkerti borász személyében a Kunsági Borvidék adta az év Bortermelőjét.

A Mohácsi csata előtti időkből nem kerültek elő bizonyítékok arra nézve, hogy Kiskunság és a Nagykunság területén általános lett volna szőlőtermesztés. A borvidék területén folyó korai szőlőtermelés első írásos dokumentuma egyébként a Garamszentbenedeki apátság 1075-ből származó alapítólevele, mely megemlíti azt, hogy I. Géza király a Felső-Alpár (ma Lakitelek-Szikra) és kürti (ma Tiszakürt) szőlődombokat az apátságnak adományozta. Mindezek ellenére a mezőgazdasági hasznosítást korlátozó jelenség megállítása, vagyis a föld megkötése volt a kiinduló ok, amiért elsőnek szőlőtelepítéssel kezdtek kísérletezni ezen a vidéken. A 19. század vége felé Európán végigsöpört afiloxéra, mely a homokos talajt közvetlenül nem érintette, de az országos szőlő- és gyümölcstermesztési rekonstrukció, kifejtette hatását az itt lévő növénykultúrára is.^[2][4]

A filoxéra pusztítása után megnőtt az immunis homokterületek értéke, ahol ez a veszélyes kártevő nem tud megélni. Ekkor települt Kecskemétre Mathiász János a méltán világhírű szőlőnemesítő. Az ő szőlőnemesítéseinek köszönhetően alakultak ki a Cegléd szépe, az Erzsébet királyné emléke, az Ezeréves Magyarország emléke, a Kecskemét virága, a Mathiász Jánosné muskotály, a Szőlőskertek királynője és a Szauter Gusztávné muskotály nevet viselő szőlőfajták. A 19. század végére a borvidék szőlőterülete megtöbbszöröződött. Az 1960-as években végrehajtott második rekonstrukció során tovább nőtt a szőlőterület, de ekkor még a hagyományos, zömmel egyszerű tömegbort adó fajták telepítése miatt. Az 1970-es évektől kezdődően azonban már a rangos minőségi fajták kerültek túlsúlyba a nagyüzemi ültetvényekben és a kisgazdaságokban is. A borvidéken több jelentős borászat működik és rendszeresen szerepelnek különböző borversenyeken, ahol kiemelkedő eredményeket érnek el. Ezeknek köszönhetően a borvidék városai Cegléd, Izsák, Kecskemét, Kecel, Kiskunhalas, Kiskőrös, Soltvadkert méltán nevezhetőek a bor városainak.

Az Egri borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Északkelet-Magyarországon az Egri-Bükkalja déli lankáin,Heves megye területén helyezkedik el, egyes részei Borsod-Abaúj-Zemplén megye területére nyúlnak át. A 22 160 hektár (ebből 18 302 ha I. osztályú) teljes területéből napjainkban mintegy 6000 hektár a szőlőültetvény. A borvidék névadója és központja Eger, amely mellett további 19 község tartozik hozzá. A borvidéki szőlő- és borkultúra közel 1000 éves múltra tekint vissza, alapvetően meghatározta és meghatározza ma is az itt élő emberek életét.

A minőségi borkultúra a rendszerváltás után került újra előtérbe; a nagy állami borkombinát mellett több száz közepes és kis borászatot alapítottak, és megjelent néhány úgynevezett csúcsborászat is. Ezek látványos fejlődésével javult a borvidék borainak minősége és megítélése. A 90-es évek végére jelentősen nőttek a kékfrankos, a cabernet sauvignon és a merlot fajták ültetvényei, nagyobb területen jelentek meg a pinot noir és syrah fajták. Ennek megfelelően csökkent a szocialista korszakban erőltetett kékoportó észweigelt fajták részesedése.^[8]

Egyúttal a hagyományos és az új fajtákat újratelepítették az egykori legjobb termőhelyekre (Egerben: Nagy-Eged hegy, Pajdos), jelentősen növelve ezzel a szőlőültetvények területét. Napjainkban a borvidéken kb. 6200 ha szőlőültetvény található.

Meghonosították a fejlett borkultúrákban bevezetett, úgynevezett eredetvédelmi rendszert, amely szabályozza és ellenőrzi az „egri” földrajzi megnevezés használatát (lásd a „Az Egri borvidék védett eredetű borai” c. szakaszt, valamint az egri bikavér cikket).

Természetesen a második világháború és a rendszerváltás közötti időszakban rögzült szokásoktól sem a termelőket, sem a fogyasztókat nem könnyű megszabadítani. A borvidéken továbbra is nagyon jelentős a nagyüzemi, minőségi megfontolások és valódi szakértelem nélküli szőlőtermesztés és borkészítés. Ezekből a borokból – főként bikavérnéven – sokat értékesítenek kül- és belpiacainkon, és ez nehezíti az egyelőre meglehetősen kevés, de valóban világszínvonalú borokat előállító termelő azon törekvését, hogy az Egri borvidéket ismét a nemzetközi figyelem középpontjába emelje.

A Móri borvidék Magyarország 22 borvidéke közül méretében az egyik legkisebb, de a híresebb borvidékek közé tartozik. Múltja a történelmi időkbe tekint vissza, azonban bortörvényünk 1996-től sorolja, a borvidékhez Mór, Pusztavám, Söréd,Csókakő, Zámoly és Csákberény I. és II. osztályú szőlőkataszteri besorolású határrészeit. A Vértes és Bakony völgyében fekvő települések életében a múltban meghatározó szerepet játszott a szőlő- és bortermelés.

Alapvető hatása volt az emberek megélhetésére, gazdagodására, az egyes települések fejlődésére. Évszázadokon át aszőlő műveléséhez és a borkészítéshez igazodott az itt élő emberek természetes életritmusa, és ehhez kapcsolódott számos ünnep, társadalmi esemény és kulturális hagyomány is.

A második világháborút követően hazánkban a legjobb állapotú szőlők a soproni és a móri borvidékeken voltak, de az egyéni borosgazdákra mégis nehéz idők következtek a beszolgáltatási rendszer bevezetése és az erőszakos kollektivizálás miatt. Az új termelési rend jegyében 1949-ben alapították meg a Móri Állami Gazdaságot, majd 1950-ben megalakult a móri Szőlészeti Kutatóintézet. Létrejöttek a szőlőtermelést is, folytató mezőgazdaság termelőszövetkezetek is, melyek 1960-ban Kossuth Tsz néven egyesültek. A szocializmus időszakában a Móri borvidéken a nagyüzemi szőlő- és bortermelés vált jellemzővé, emellett a szövetkezeti szakcsoportokban folyt jelentősebb mennyiségű szőlőtermesztés. Az 1970-es, 80-as években a borvidéken a szőlőművelés, feldolgozás modern technológiai hátterét, a szükséges tárolókapacitásokat és az értékesítési lehetőségek jelentős részét a Móri Állami Gazdaság biztosította. Az 1990. évi rendszerváltást követően az Állami Gazdaságot és a Kossuth Termelőszövetkezetet felszámolták, borászati kapacitásait megszüntették, így a borvidék sorsa újra a helyi döntéshozók és az egyéni gazdák kezébe került.

A Neszmélyi borvidék a Dunántúl északi részén, a Dunától délre található dombvidékeken terül el. A borvidék címet 1977-ben kapta meg, területe 1400 hektár.

A területen már a római korban is termesztettek szőlőt, de a török hódoltság idején a lakosság megritkulásával az ültetvények is tönkrementek. A 18. század végére ismét jelentős termelővé és borexportőrré vált, mivel a borok, magas savtartalmuknak köszönhetően a hosszabb szállítást is jól viselték. A 19. század végén az ország szőlőtermelőit sújtófiloxéra-járvány itt is komoly károkat okozott. Ekkor kezdték betelepíteni a homokos területeket, mivel a laza talajban a szőlőgyökértetű nem él meg. Egyúttal a fajtaszerkezet is változott. A II. világháború után a termelési és minőségi problémák annyira felerősödtek, hogy 1959-ben elvesztette borvidék rangját, és azt csak az új telepítések hatására, 1977-ben szerezte vissza.

A Pannonhalmi borvidék kis magyar borvidék az Észak-Dunántúlon, Győr-Moson-Sopron megyében, Pannonhalma környékén. A borvidéken csaknem száz százalékban fehérborszőlőket termesztenek.

Az ültetvények területe mintegy 750 hektár, talajuk középkötött vályog, lösz és barna erdőtalaj, helyenként homokfoltokkal. A borvidék a Pannonhalmi-dombság észak-északnyugat – dél-délkelet irányú vonulatának lejtőin terül el.

Klímája a magyar borvidékek mezőnyében közepes. Évi középhőmérséklete 10°C körüli, az évi 2000 napsütéses óra jó napfénytartamnak számít. Az éves csapadék közepes (600-650 milliméter), de eloszlása jó, aszályra nem kell számítani.

A szőlőtermelés hagyománya szorosan kötődik a pannonhalmi apátsághoz. A magyar szőlőművelést írásban először a Pannonhalmi Apátság alapítólevele említi, mint tized alá eső terményt. Szent László 1093-as pannonhalmi birtokösszeíró levele 88 szőlőművest említ.

A bencések valószínűleg jelentősen hozzájárultak, hogy a környéken elterjedt a szőlőművesség. Ennek elismeréseként a 13. században a király fennhatóságuk alá vonta a térség szőlőműveseit. Albeus 1237 körül készült lajstroma szerint az apátsághoz tartozó 90 faluban 256 család volt szőlőtermelő és közülük 173 élt a Pannonhalmi-dombság falvaiban.

A török hódítás idején a környék elnéptelenedett. Erre vonultak keresztül a nyugatra, Bécs irányába törő török hadseregek. A törökök kiűzése után az ültetvények újra felvirágoztak, és a megélhetés fontos forrásává váltak.

A nagy filoxérajárvány a 19. század második felében az ültetvények nyolcvan százalékát kipusztította. A járvány után lett a borvidék fő szőlőfajtája az olaszrizling. A borvidék régi nagyságát sosem érte el újra (a filoxéra előtt mintegy 2000 hektáron termelhettek itt szőlőt).

1980-ban lett önálló borvidék.

2011. novemberében jelent meg a „Teremtett Borvidék” című, magyar-angol nyelvű turisztikai könyv (album), amely közel 300 fotóval, átfogóan mutatja be a Pannonhalmi borvidéket.

A könyvben bemutatkozik a borvidék legfiatalabb borászata is, a Cseri Pincészet

A Pécsi borvidék a Mecsek déli lejtőin, egészen Mohácsig tart, a 823 hektáron elterülő Mecsekaljai borvidék, ahol magyar,horvát;szerb, és német települések határában folyik a szőlőművelés. Pécsi, Versendi és Szigetvári körzetekre osztható, melyek borászati szempontból hasonlóak. Klímája mediterrán. A Villány–Siklósi borvidéknél is forróbb, szárazabb, sok a napsütés, hosszú a tenyészidő. A Mecsek óvó hatása miatt még 440 méteren is találunk szőlőt. Ebben csak Tokaj-Hegyaljához hasonlítható a terület. Természeti csapások közül az aszályt kell számításba venni. Termőtalaja a különböző vulkáni eredetű alapkőzeteken találhatólöszre illetve pannon homokra rakódott barnaföldek, barna erdőtalajok. Remek fehér és vörösbor szőlők teremnek errefelé.

Pécs már az ókorban és a középkorban is a kereskedelmi útvonalak központjában helyezkedett el. Itt dolgozták fel a Mecsek környéki borokat. A törökök hódításait és az azt követő zűrzavaros háborús időket a bor is megsínylette. A 18., de még inkább 19. században alakul ki a fejlődés lehetősége. A baranyai bor egyre népszerűbbé vált, s a borkereskedelem jót tett a városi kincstárnak is. E század közepétől itt termelik a pécsi pezsgőgyártás alapborait. Igazi helyi különlegesség a Pécsi Cirfandli, melyet Ausztriából hoztak a 19. század első felében. A török időkben meghonosított kadarka uralmát az illatos, zamatos, fűszeres fehér borok váltották fel. Próbálkoztak itt a tokajihoz hasonló kései szüretelésű fehér borok készítésével is, de nem számoltak azzal, hogy a szubmediterrán klíma nem kedvez az aszúképződésnek. A borvidéket manapság leginkább a kistermelés jellemzi, de találhatunk szövetkezeti kézben lévő korszerű üzemi ültevényeket is.

A szekszárdi borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Tolna megyében található, a Szekszárdi dombságlegkeletibb területén, a dombság és a Sárköz találkozásánál fekszik. A szőlőtermesztésre alkalmas terület nagysága kb. 6 000 ha, amelyből jelenleg kb. 2 600 ha területen termesztenek szőlőt. Szekszárd mellett 14 település tartozik a borvidékhez. A szőlőtermesztés hagyományai egészen a római időkig nyúlnak vissza a területen. A bortermelést alapvetően a nemzetközi, illetve magyar fajtákból készített nagy testű, magas csersav- és alkoholtartalmú vörösborok jellemzik. A legismertebb borfajta a több bor házasításával készülő szekszárdi bikavér.

A Szekszárd – római nevén Alisca – közelében folytatott szőlőművelésről és borkészítésről 3. századi ókori római forrásokból értesülünk először, amelyek szerint Marcus Aurelius Probus római császár utasítására kezdtek a környéken szőlőt művelni. A pannóniai születésű császár a provincia felemelkedését szívügyének tartotta, szőlőt ültettetett és veterán katonáit is befogta a művelésbe. Ennek régészeti bizonyítékát a területen talált római kori szőlőmetsző eszközök (úgynevezett kacor) adják. A korszakból származó másik igen jelentős lelet a szekszárdi ókeresztény szarkofág (4. század), ennek egyik oldalán termő szőlő látható, amelynek levelei az apostolokat és az evangélistákatjelképezik. A szarkofágban talált, kiemelkedő színvonalon elkészített áldozati üvegedényen ógörögül ez olvasható: “Áldozz a pásztornak, igyál és élni fogsz!”. A szarkofág több üvegkorsót is rejtett, amelyek közül az egyik – Kubinyi Ágoston 1857-ben kiadott “Szekszárdi régiségek” c. műve szerint – bor, méz és olaj keverékét tartalmazta.

A római kori leletek ellenére azonban jó okunk van feltételezni, hogy a szőlőtermesztés a Kelet-Közép-Európában élt kelták, valamint a balkáni trákok hatására jóval korábban meghonosodott a vidéken.

A Villányi borvidék (korábban Villány–Siklósi borvidék) úttörő szerepet játszott a magyar borászat újjászületésében.Magyarország egyik legfejlettebb bortermő vidéke ez. Sikerét egyesek a nagyüzemi termelés alatt összeszokott kiváló szakembereknek, mások az idetelepült svábok kitartásának tulajdonítják. A Villány borvidék esetében két nagy településhez kötődő, eltérő arculatú termesztésről beszélünk. Villány tüzes vörösborairól és modern technológiájáról híres, míg Siklóskissé háttérbe szorult fehérboraival. Legdélibb fekvésű borvidékünkön 2100 hektáron termesztik a szőlőt. Szubmediterrán éghajlata kiváló körülményeket teremt a szőlő érleléséhez, mely szintén fontos tényezője a borvidék sikereinek. Ez hazánk legmelegebb, legnaposabb borvidéke, hosszú száraz nyarakkal és tenyészidővel. Talaja a Villányi-hegység mészkövérerakódott vörös agyaggal és barna erdőtalajjal keveredő lösz.

Honfoglaló őseink, a rómaiak meghonosította művelési módszereket átvéve folytatták itt a szőlészet, borászat mesterségét. A vörösborfajták uralmát a rácoknak köszönhetjük, akik a törökök elől menekülve hozták magukkal a Kadarkát, valamint a vörösborkészítés fogásait. A 18. században idetelepült svábok meghonosították a Portugiesert (korábban Kékoportót), mely máig egyik fő fajtája e vidéknek. Ők alakították ki a pincéket, pinceutakat is errefelé. Aztán megérkezett a Kékfrankos, később pedig a filoxérajárvány után a francia fajták: a Cabernet franc és sauvignon, a Merlot és a Pinot noir. A nagyüzemi termelés nyűgjeitől szabadulva az 1980-as évek végén kezdték el a kistermelők a saját bortermelést. Piacorientált hozzáállásuk, a világfajták bevezetése alapozta meg Villány hírnevét. 1987-ben a Szőlő és Bor városa megtisztelő címet érdemelte ki Villány a nemzetközi zsűritől. Egy évvel később pedig megalakult a Villányi Borőrök rendje is.

A Soproni borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Az Alpok lábánál, a Fertő tó déli partján és a Soproni-hegység lankáin terül el. A borvidék teljes területe kb. 4 300 ha, amelyből kb. 1 800 ha területen termelnek szőlőt. A szőlőtermesztés hagyománya egészen a római időkig nyúlik vissza. A legnagyobb részben vörösbort készítenek, elsősorban a kékfrankos szőlőfajtából, de számos nemzetközi fajta is meghonosodott a borvidéken. Sopron bora jellemzően közepes testű és alkoholtartalmú, friss, jó savtartalommal rendelkezik.

A Soproni borvidék szőlőtermesztési és borkészítési hagyományai a római korig nyúlnak vissza. Valószínűsíthető azonban, hogy a szőlőművelés ezt megelőzően a kelták korában már elterjedt volt a vidéken. A kelták által Scarbant néven megalapított települést a rómaiak veszik birtokba az i.e. 1. században, amelyet ekkor már Scarbantianak neveznek. A római kori borkultúra meglétének bizonyítéka a Soproni Múzeumban őrzött római kori bortároló agyagedény (amfóra). A híresBorostyánút is érinti Scarbantia városát, amely a kor egyik legforgalmasabb kereskedelmi útvonala.

A Tokaji borvidék vagy Tokaj-hegyaljai borvidék (röviden Hegyalja vagy Tokaj-Hegyalja) a világ első zárt borvidéke 1737 óta.Magyarország északkeleti részén, a Zempléni-hegység déli, délkeleti lábainál található. Területe 6202 hektár. Az UNESCOVilágörökség Bizottsága mint kultúrtájat 2002-ben felvette a világörökségi listára Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék kultúrtájnéven.

A borvidék jelképe és egyik központja Tokaj városa, amely világhíre révén egész Magyarország jelképévé vált. A város több évszázados borászati hagyomány, különleges építészeti örökség és helyi hagyományok őrzője.

Hogy Tokaj környékének (Hegyalja) déli lejtőit kik ültették be szőlővel először, azt ma már biztonsággal megállapítani nem lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy már a honfoglalás előtt is volt itt szőlőművelés.

A tatárjárás után az országba IV. Béla király hívott be olasz szőlőműveseket, akik Olaszi (Bodrogolaszi), Sárospatak és Liszka(Olaszliszka) községekben telepedtek le. Ők, az olasz vincellérek voltak azok, akik megvetették a hegyvidék világhírének alapjait, magukkal hozva délebbre fekvő hazájuk jeles szőlőfajtáit, s a fejlettebb kultúrájukat. Bizonyított az is, hogy a legjelesebb hegyaljai szőlőfajta, a furmint is latin, illetve olasz eredetű („mea nec Falernae temperant vites, neque Formiani pocula colles” [Horatius]).